Mi Camino, az én utam - Gondolatok az apák zarándoklatáról

A spanyol El Camino kifejezés magyarul annyit jelent: Az út. A Santiago de Compostelába vezető zarándokút mára világszerte ismertté vált. Sokan indulnak el rajta hitből, mások önmagukat keresik, vagy egyszerűen szeretnének kiszakadni a hétköznapjaikból. A zarándoklat azonban nem a megtett kilométerektől válik jelentőssé. Nem feltétlenül kell több száz kilométert gyalogolni ahhoz, hogy az ember önmagáról, az életéről vagy az Istennel való kapcsolatáról megtudjon valamit.

Mi Camino. Az én utam.

Az évente megrendezett apák zarándoklatán idén október 9-én a Debrecen-Csapókerti görögkatolikus templomban közösen imádkozva kezdődött el az utunk, onnan indultunk, Nyíradony érintésével Máriapócs felé.

Két nap, több mint hetven férfi

Ugyanazt az utat jártuk, ugyanazokat a kilométereket tettük meg, ugyanazoknál a kereszteknél álltunk meg. Mégis biztos vagyok benne, hogy hetven különböző zarándoklat zajlott egyszerre. Mert mindannyian magunkkal vittük az életünket, a családunkat, a kérdéseinket, az örömeinket és a terheinket. Az én utamból három élményt szeretnék megosztani.

Egy kereszt az erdőben

Az Erdőspuszták mélyén járva különös világ tárult elénk. Egykori tanyák romjai, elhagyott épületek, majd szépen felújított, ma is gazdálkodó porták váltották egymást. Ez a vidék valaha egészen más életet élhetett. Emberek születtek itt, családok neveltek gyermekeket, dolgoztak, ünnepeltek, szerettek és gyászoltak. Aztán az élet lassan átrendeződött. A társadalmi és gazdasági változások nyomán a tanyavilág egy része elnéptelenedett, másutt új élet kezdődött.

És itt van Tamásipuszta régi temetője. Ma már erdő veszi körül. A természet lassan visszafoglalta azt a helyet, amely egykor az itt élő közösség halottainak nyughelye volt. A magaslaton azonban még mindig áll a kereszt. Megálltunk előtte. A görögkatolikus zarándoklatokon különös jelentősége van az ilyen megállásoknak. Amikor leborulunk a kereszt előtt, és imádkozzuk: „Leborulok legszentebb, legtisztább sebed előtt...”, nem egyszerűen egy vallásos szokást követünk. A leborulás a testünkkel kimondott vallomás. Elismerjük, hogy nem vagyunk mindenhatók. Hogy az életünk törékeny, a lehetőségeink végesek, és bármennyire is szeretnénk mindent kézben tartani, végső soron kiszolgáltatott emberek vagyunk. A görögkatolikus lelkiségben a test nem csupán kísérője az imádságnak. Részt vesz benne. Meghajlunk, keresztet vetünk, leborulunk. A mozdulat olyasmit is kifejezhet, amit szavakkal nehéz megfogalmazni. A régi temetőben ez különösen erősen hatott rám.

Az előttünk élt embereknek is megvolt a maguk világa. Fontos ügyeik, terveik, vitáik, reményeik. Ők is ugyanúgy aggódtak a gyermekeikért, a megélhetésükért, a jövőjükért, ahogyan mi tesszük ma. Most pedig egy erdőben álló kereszt emlékeztet rájuk. De keresztény emberként a temetőben nem csupán az elmúlást látjuk. A kereszt a feltámadás reménységét is hirdeti. Azt, hogy az emberi élet értéke nem merül ki abban, amit felépítettünk, birtokoltunk vagy magunk után hagytunk. Ott, az erdőben különösen érthetővé vált számomra, hogy a zarándoklat nemcsak a megérkezésről szól. Néha arról is, hogy megálljunk azok előtt, akik már befejezték a maguk földi útját.

Amikor a csendben lázadni kezd az ember

A zarándoklatnak van egy visszatérő, számomra különösen érdekes része. A vezetőnk, Terdik János atya időnként arra kér bennünket, hogy a következő útszakaszt csendben tegyük meg. Ne beszélgessünk, ne foglalkozzunk egymással, hanem próbáljunk önmagunkban, az Istennel való kapcsolatunkra figyelve haladni. Ez első hallásra egyszerű feladatnak tűnik. Pedig nem mindig az.

A közös gyaloglásnak megvan a maga lendülete. Beszélgetünk, tréfálkozunk, történeteket mesélünk, és közben észrevétlenül fogynak a kilométerek. A csendben azonban egyszer csak ott maradunk a saját gondolatainkkalÉs nálam ilyenkor gyakran elérkezik a lázadás időszaka.

Miért is csináljuk ezt?

Miért lépünk ki önként a kényelmes, biztonságos életünkből? Miért gyalogolunk órákon át? Miért kell feszegetni a határainkat? Mi értelme annak, hogy fáj a lábunk, görcsölnek az izmaink, elfáradunk, és még mindig menni kell? Ezek nem feltétlenül emelkedett, áhítatos gondolatok. De talán éppen ezért fontosak. A zarándoklat ugyanis nem folyamatos lelki emelkedettség. Nem két napig tartó áhítatos állapot. Benne van a fáradtság, a türelmetlenség, a kényelmetlenség és időnként az értelmetlenség érzése is.

A csend pedig nem engedi, hogy mindezt állandó beszélgetéssel elfedjük.

A keresztény lelkiségben a puszta, az elvonulás és a csend mindig is fontos szerepet kapott. Nem azért, mert ott automatikusan közelebb kerülünk Istenhez, hanem mert kevesebb lehetőségünk marad elmenekülni a saját kérdéseink elől. A görögkatolikus hagyomány különösen gazdag ebben. A keleti kereszténység szerzetesi lelkisége nagy jelentőséget tulajdonít a belső figyelemnek, az elcsendesedésnek és az állhatatosságnak. De az állhatatosság nem feltétlenül azt jelenti, hogy mindig lelkesek vagyunk. Néha egyszerűen azt, hogy továbbmegyünk. Számomra a csendes szakaszok egyik tanulsága éppen ez. Nem kell minden pillanatban értenem, miért vagyok ott. Nem kell minden nehézségnek azonnal értelmet találnom. És talán az imádság sem mindig azzal kezdődik, hogy szépen megfogalmazott gondolataink vannak Istenről. Néha azzal kezdődik, hogy őszintén feltesszük a kérdést: miért is vagyok én itt?

Az atyai szeretet képe

A harmadik élményem Nyírgelséhez kötődik. Egy kis nyírségi település görögkatolikus templomában jártunk, ahol a helyi közösség tagjai fogadtak bennünket. Beszélgettem a vendéglátóinkkal az itteni életről. Szóba került a település iskolája is, ahol elmondásuk szerint mintegy hetven gyermek tanul, kis létszámú osztályokban. Olyan közegben, ahol lehetőség nyílik arra, hogy a pedagógusok jobban odafigyeljenek az egyes gyermekekre. A beszélgetés számomra azért is volt érdekes, mert egy kis közösség életében egészen más jelentősége lehet az emberi kapcsolatoknak. Itt az iskola nem pusztán egy intézmény, hanem a helyi közösség életének fontos része is lehet.

A templomukban azonban egy másik élmény is várt rám.

A falképek között ott volt a tékozló fiú történetének ábrázolása. Jézus példabeszédét jól ismerjük. A fiatalabb fiú kikéri örökségét, elhagyja az atyai házat, majd eltékozolja mindenét. Amikor már semmije sem marad, hazatér. Az apa pedig nem várja meg, amíg a fia odaér hozzá. Eléje siet, megöleli és visszafogadja. Az Apák zarándoklatán különös ereje van ennek a képnek. Mert a történetben nemcsak a tékozló fiúról van szó. Legalább ennyire fontos az apa alakja. Az apa, aki nem tagadja meg a fiát. Aki nem a sérelmeit sorolja, nem a saját igazát bizonygatja, és nem feltételekhez köti a szeretetét. A keresztény értelmezésben ez az apa az irgalmas Isten képe.

De mit jelent mindez nekünk, földi apáknak? Hiszen mi nem vagyunk Istenek. Hibázunk, elfáradunk, időnként igazságtalanok vagyunk. Néha nehezen értjük meg a gyermekeink döntéseit, és nem mindig tudunk jól reagálni a konfliktusokra. Mégis van ebben a példabeszédben valami rendkívül fontos apai minta. Az apaság nem csupán útmutatás és felelősség. Hanem elfogadás, a feltétlen szeretet is. Annak képessége, hogy a gyermekünk akkor is tudja: van hová hazatérnie, amikor hibázott. A tékozló fiú történetében az apa nem azért szeret, mert a fia helyesen döntött.

Hanem azért, mert a fia.

És talán az Apák zarándoklatának egyik legfontosabb kérdését is megfogalmazza: milyen apák vagyunk, és milyen apákká szeretnénk válni?

Ugyanazon az úton, mégis külön-külön

Tamásipuszta elfeledett temetője, a csendes gyaloglás közben feltörő lázadás és a nyírgelsei templom tékozló fiút ábrázoló freskója. Három egészen különböző élmény. Az egyik az emberi élet múlandóságáról és a feltámadás reményéről szólt. A másik a saját határaimmal és ellenállásommal szembesített. A harmadik az apai szeretet természetéről gondolkodtatott el. Ez volt az én utam.

De több mint hetvenen indultunk el, és biztos vagyok benne, hogy mások egészen más pillanatokat őriznek ebből a két napból. Lehet, hogy valakinek egy beszélgetés jelentette a legtöbbet. Másnak egy közös imádság, egy nehezebb útszakasz, egy váratlan segítség vagy éppen a megérkezés Máriapócsra. A zarándoklat közösségi esemény, mégis mélyen személyes történés.

Együtt indulunk, együtt fáradunk el, együtt borulunk le a kereszt előtt. A közös imádságban ugyanazokat a szavakat mondjuk, mégis mindannyian a saját életünkkel állunk Isten elé. Talán éppen ebben rejlik a zarándoklat egyik legszebb ellentmondása.

Együtt vagyunk úton, de senki sem járhatja végig helyettünk a saját utunkat.

Két nap alatt eljutottunk Debrecenből Máriapócsra. De hogy belül ki hová érkezett meg, azt csak ő maga tudhatja...